Az év legérdekesebb veteránversenyéről szóló tudósítás legutóbbi számunkból helyhiány miatt kimaradt. Paulovits Imre beszámolója azonban mit sem vesztett izgalmasságából.

Nem szenvedett még eleget? Próbálkozzon egy veterán versenymotorral egy 24 órás versenyen!

Még a márciusi Interwheelen láttam meg a szórólapot: 24 órás veteránverseny Kunmadarason. Rendező a MEK, vagyis a Motorbarátok Egylete Karcag. Rendeztek ők már néhány aranyos veteránversenyt – de egy ekkorát? Hát sok szerencsét, Lovas Sanyi! Tisztában vagy vele, mire vállalkozol?
Többször beszéltünk telefonon, és minél közelebb jött az időpont, annál biztosabbá vált, hogy valóban lesz verseny. Mégsem akartak szétfoszlani aggályaim. Tud ez a kis csapat egyáltalán gondoskodni a biztonságról? Nem lehet, hogy a verseny folyamán kisiklik kezükből az egész? Főleg azért aggódtam, mert rájöttem, Lovas Sanyi abból indul ki, hogy mindenki csak óvatosan fog menni. „Kis verseny lesz ez. A legtöbb csapatnak a részvétel és a célba érés a lényeg.” De én tudom jól, kis verseny nem létezik. Ahol az nyer, aki a leggyorsabb, ott mindenki úgy húzza, ahogy tudja. De hát egye fene, ha már valaki rendez egy ilyet, akkor én megteszem, ami tőlem telik, és összeállítok egy csapatot. És ha már lúd, legyen kövér. Menjünk a győzelemre.
  Társra találtam Martin Loichtban, a kis termetű, mindig olajos egyetemi tanárban, akinek ugyanilyen maszatos motorjai kitűnő mérnöki tudásának köszönhetően mindig veszedelmesen gyorsak, és bár senki sem tudja hogyan, de mindig célba is érnek. Sok csatát vívtam már vele az 500 köbcenti fölötti kategóriában, és kiváló ötletnek tartotta, hogy együtt induljunk. Először a megfelelő motort kellene kiválasztani - 1975-ös évjáratig. Ajánlottam valami Honda CB 750-est – akár az ő Eglijét. „Az túl kihegyezett, nem bírja ki” - volt a válasz. Igaz, létezik hozzá egy szelídebb tartalékblokk, de azt generálozni kellene, az egyetemen éppen vizsgaidőszak van, nincs annyi idő. Ellenötlet: ő felépít egy 350-es Yamaha-blokkot, betesszük az én TR3-as futóművembe. Hülyeség! Én 24 órát versenyezni, nem 24 órát szerelni akarok. Igaz, Martin továbbra is esküdt rá, ő olyan megbízhatónak tudja megcsinálni a Yamaha régi léghűtéses kétüteműjét, hogy semmi gond nem lesz vele. De visszaemlékezve arra, hogy ez még a gyárnak sem sikerült igazán abban az időben, nem támogattam az ötletet. Aztán jött a csúcs. „Te, Imre, az egyik haveromnak megvan az az Egli-Kawasakija, amelyik megnyerte a Bol d’Ort. Megkérdeztem, odaadná.” Na, ez az!
  Egy nappal később állt a csapat: Martin Franz Dworakot győzte meg, az egykori motokrossz-vb menőt, aki most az osztrák Kawasaki főtechnikusa. A kis termetű, 58 éves versenyzőt manapság mindenki, aki látott már veteránversenyt, gyönyörűen egyenletes, villámgyors stílusáról ismeri. Meg arról, hogy ha eljön, mindig elviszi a győzelmet - és soha nem esik el. Én egy igazán éles fegyvert akartam. Végh Jánost, négyszeres Superbike bajnokunkat. Senki nem dolgozik olyan precízen, mint ő, hihetetlen műszaki tudása van, megfontolt – és nagyon gyors. Jana benne is volt a buliban. Tehát most még alkatrészek, gumik, felszerelés. Hetek teltek el, de lassan minden összeállt. Egy bécsi látogatás közben megnéztem a motort. Azt hittem, rosszul látok. A makulátlan Egli-ékszer minden takaró nélkül kint állt a szakadó esőben. Viszont egy pöccenésre beindult. Hát akkor minden rendben.
  Illetve mégsem. Végh Jana keresztapja lányának éppen erre a hétvégére jutott eszébe, hogy feltétlenül férjhez kell mennie. Így Jana millió bocsánatkérés keretében visszamondta részvételét. Az összes többi magyar csúcspilóta valami külföldi Eb-n vagy Alpok-Adrián indult, Harmati Árpi külföldön nyaralt, a legjobb magyar veterán, Kovács Sándor meg röviden válaszolt: „24 óráztam én 1973-ban, kínozza magát valaki más!” Na jó, akkor nézzünk körül az ifjú titánok között. Hajósi Norbert a Supersport 400-ban induló, hihetetlenül gyors és megbízható versenyző. A Karasna motorosbolt résztulajdonosaként még kellő műszaki háttérrel is rendelkezik. És Norbinak tetszett is az ötlet. „Egli-Kawa? Hát persze!”
  Eljött az igazság napja. Elindultunk Kunmadarasra. Hajnali ötkor megérkezve két tucat birka, néhány őz, húszmillió szúnyog - és Veszeli János busza meg BMW R69-ese fogadott. „Van itt valaki?” „Van hát, csak nehogy beengedd a szúnyogokat. A rendező srác is elment a fenébe innen!” Úgy reggeli nyolctól kezdett benépesedni a pálya. Rendezők, versenyzők, meg néhány kíváncsiskodó. Csak éppen az osztrákok nem voltak sehol. „Hol vagytok?” kérdeztem mobiltelefonon. „Már Budapesten túl.” „Akkor siessetek!”
  Nekiálltunk a lakókocsit pozícióba állítani, és felépíteni a sátrakat, helyére tenni az összes felszerelést. Aggregát, kompresszor, gyorstankoló berendezés, szerszámos szekrény, gumiállvány, reflektorok. Cili, aki vállalkozott a versenyzők szervizelésére, közben a hűtőládát és a grillsütőt állította helyére, és mindenki szeméről leolvasta, ha éhes. De jó a mi csapatunknak! Ehhez képest a többiek igencsak szegényesen álltak ott. Mégis kitűnt közülük egy csapat. Barna Lajos és Csatári Sándor egy közös, platós Volkswagen busszal hoztak két T1-es Pannóniát. De volt hozzá egy 50 literes szódáspalack, óriási grillsütő és rántott húsok hegye. Volt körülöttük elég szék, alkatrész, és mintha ezek a motorok különösen felkészülten állnának itt. Lackner Pál elhozta a Pannónia P 350-es prototípust, és Porkoláb Gyulával, egy Bol d’Or-tapasztalt társsal vágott neki a versenynek. Csak éppen alkatrészük nem volt egy szem sem. Gyula még egy Yamaha FZR 400-ast is hozott, amivel versenyen kívül indult Jámer Antallal és Zsemle Györggyel.
  Aztán végre megjöttek az osztrákok. Gyorsan felállítottuk az általuk hozott felszerelést is: hegesztőpalackokat, légszerszámot, alkatrészes szekrényeket. Aztán elő a motorral, rá a vadonatúj X-gyűrűs lánc. Utolsó üléspróba, kormánycsutka- és hébliállítás mindenki szájíze szerint, és már meg is jött a rajt. Hét csapat sorakozott a rajtrácson – többre várt a rendező, de így sem mondta vissza a versenyt. Ahogy a zászló lecsapott, Lackner Pál máris az élre állt, mi meg az utolsók voltunk. Egyszerűen az Istennek sem akart elindulni az Egli-Kawa. Martin és Georg több száz métert tolták Franz Dworakot, mire megszólalt a négyhengeres melódia a kipufogóból. De Franz Dworak tudja hogy nem az első körben kell megnyerni egy 24 órás versenyt. Két körön át bejáratta az új gumikat, végighallgatta, hogy jár a motor, majd hamarosan leelőzve mindenkit, az élre állt. De fél órával később vége is volt az egész hajszának. Jámer az FZR-rel elesett, a rendező a biztonság kedvéért félbeszakította a versenyt. Szerencsére nem történt semmi, folytatódhatott az egész. Nem történt semmi? De igen! Kétszer annyi benzint fogyasztott a Kawa, mint amire számítottunk! Ha a teljes tervezett 50 kört kint marad, száraz tankkal megállt volna. Tehát vissza a fordulatszámot. Közben Lackner a második, Demeter István, Veszeli villámgyors, erdélyi társa a harmadik helyen motorozott. Őket a követte a két T1-es, Károlyi Kálmán Honda CB 250-es csapata pedig túratempóban gurult körbe-körbe. Sötétedésig nem változott sok minden. Közben a mentősök egy nagy bogrács gulyást főztek, Csatáriék húst sütöttek, és megjöttek a szúnyogok. Mint a palesztin terroristák, úgy bebugyoláltuk magunkat, és még tankolás közben sem mertük felgyújtani a halogénfényszórókat a sátorban. Este fél tízkor pánikjelentés: Martin Loicht a pálya hátsó részén elesett és nem tudja életre kelteni a Kawát. Tizenöt perccel később ott volt a boksznál, és akár vannak szúnyogok, akár nincsenek, szükség volt a reflektorokra. És csodák csodája: az idegesítő vérszívók testmagasságból felköltöztek a sátor kupolájába és jóízűen sültek meg egymás után a reflektorokon.
  A motor igencsak átalakult: kormánycsutka elhajolva, fékmunkahenger ledarálva, kormánylengés-csillapító eltörve, kipufogó belapulva. De a legrosszabb: letörött a gyújtásfedél, széttört a gyújtás, és még a szimmering is lejött a főtengelyről. Szerencsére volt alkatrész elegendő – két-két bukásra készültünk föl mindkét oldalra – és összesen 38 perccel a bukás után megint versenyben volt Martin. Sőt: nem tudott behozni bennünket a P 350-es. Hamarosan Lackneréknél is megjött a gond. Tömlőig kopott a hátsó gumi. Porkoláb hozott tartalékot, Lackner tömlőt, és jó ötven perces szerelés után új papucsokkal vágott neki Porkoláb az éjszakának. Egy órával később a BMW-n is tövig foszlott a gumi. Ők viszont fel voltak készülve a gumicserére, csak jó fél órájukba került. Aztán jöttünk mi. Cserekerék elől-hátul, egyetlen szépséghibával: a három garnitúra kerékhez csak egy hátsó féktárcsa volt, mivel valami lehetetlen saját gyártmány. Ennek ellenére – öt perc. Következett Hajósi Norbi fordulója, és igazi éjszakai csodának bizonyult. Egyikünk sem tudott a sötétben olyan köridőket motorozni, mint ő. Világítás az egész pálya körül egy gyertya sem volt, a kanyarokat a középpontokba állított elakadásjelző háromszögökből kellett megtalálni.
  A BMW a rövidebb gumicserének köszönhetően most Lacknerék előtt haladt, de Porkoláb a P350-nel keményen zárkózott fel. Aztán átadta Lacknernak. Pali egy kört sem fejezett be egészen, amikor a célra fordulóban eltévesztette az ívet, és teljes tempóval fennakadt a kerítésben. Szörnyű látvány volt. A mentősök elszállították, alig mertünk rá gondolni, mi lehet vele.
  De alig erősödött meg ilyen tragikus módon Veszeliék második helye, máris elveszítették. A BMW kiköpte egyik szelepét és némileg átrendezte a dugattyút meg az égésteret. Az éppen odaérkezett harmadik pilóta, Shachar Shoshany ülhetett is vissza VW Golfjába, és mehetett Veszelivel tartalék hengerért, dugattyúért és hengerfejért Budapestre. Így feljött a Barna Lajos féle T1-es a második helyre. Fantasztikusan mentek. Főleg a krosszozó Baji László művelt hihetetlent: a 25 wattos Bilux fényében is olyan tökéletesen eltalálta az íveket, hogy a hűvös éjszakai levegőben gyorsabb köröket rótt az egyhengeressel, mint nappal! Gumikopásnak meg semmi nyoma. „Mi a fene van a kereketeken?” „Harminc évig elfektetett ruszki gumi! Akkoriban 195 forintba került. Ez kibírja a 24 órát.” Csatárinál még tovább is bírta volna. Mert az ő motorja hajnali háromkor megragadt. Másfél órába került a folyamatos káromkodás kísérte dugattyú- és hengercsere. A szavak kifinomulása jelezte a szerelés közeli befejezését.
  Reggel nyolcra megjött a BMW-cucc, kilenckor megint berregett a bokszer. Hogy egy órával később még gyújtást is kellett javítani, már csak rutin volt. Hogy szegény Shachar már az első menetében elesik, az kevésbé. De egy ilyen német vasat még ez sem tud tönkretenni. Ahogy visszatolták, Demeter máris folytatta a hajszát. Amikor már minden olyan rutinosnak tűnt, mi is megkaptuk: a 95 wattos körte megsütötte a főpozitívot, a gyújtás nem kapott áramot. Milyen könnyű ezt így utólag elmondani. Először az egész gyújtást kicseréltük alkatrészenként, majd az aksit. Csak miután még mindig nem volt semmi javulás, bukkant rá Franz Dworak a hibára, miközben Martin Loicht és Georg már a feszültségszabályzót kezdték szétszedni. Lekötöttünk minden fölösleges fogyasztót, egy-egy direkt kábel fektetve a feszültségszabályzótól a trafókhoz, valamint a jeladóhoz. De emiatt 5000 fölé már nem forgathattunk, mert az szétsütötte volna az egész rendszert. Franz Dworak mégis beélesített: az öreg róka körideje még így is inkább javult, mint romlott. Ötvennégyszer egymás után 1:03-at ment. Hogy ez milyen gyors? Martin Loicht leggyorsabb köre 1:00 volt, amikor szombat délután Porkolábnak és az FZR 400-nak megmutatta, hogy mi egy Egli-Kawa, és ki Martin Loicht. Hajósi Norbi és én 1:01-et mentünk – fejenként egyszer az egész 24 órában. Ez a csöndes kis öregúr meg csak úgy rázta ki az 1:03-akat a csuklójából.
  Az utolsó órára az összes motort megjavították, és mindenki megint visszaállt a versenybe. Vártuk a délután három órát, és amikor Lovas Sándor elővette a kockás zászlót, százszázalékos célba éréssel végződött a verseny. Ilyen tudomásom szerint még sehol nem volt 24 óráson, a modern motorok között sem. És ha meg is nyertük, minden elismerésem Barna Lajos Pannónia-csapatáé, ők voltak a jobbak. 24 órát végigmentek minden műszaki hiba és bukás nélkül. Megmutatták, milyen megbízható egy régi Pannónia, ha valaki ért hozzá. De a végén itt mindenki győztes volt. Legyőzte a távot és a nehézségeket. Még Lackner Pali is ismét poénkodott néhány nappal később, miközben a jövő évi terveket kovácsolta. „Látod, milyen mákotok volt. Képzeld, milyen ciki lett volna, ha nem esek el és megkeféljük a villanydefektes Egli-Kawátokat.
  Remélem, a jövőre ismét találkozhatunk.