Miközben a világ első munkásállamának vezetői az egyenlőséget hirdették beszédeikben, tetteik sokszor mást mutattak. Autóikat például nagyon szívesen választották az elítélt és támadott kapitalizmus termékei közül. A több mint 30 éven át regnáló Sztálin kedvenc gépkocsijairól Ivan Varancev ad képet. Fotó: Oldtaimer archív.

Történelem

A Nagy Októberi Szocialista Forradalmat követően Joszif Sztálin, a Népbiztosok Tanácsának nemzetiségügyi népbiztosaként egy angol gyártmányú, 1914-es évjáratú Vauxhall limuzinban utazgatott, amelyet a Hooper cég karosszált. Ez korábban II. Miklós cár özvegy édesanyjának, Marija Fedorovnának a tulajdonában volt, s tekintélyes külsejével, csendes járásával, nagy belső terével egyaránt kitűnt.

A húszas évek közepe táján a szovjet állami vezetők körében még a forradalmi aszketizmus volt népszerű, ezért Sztálin is mindig csak a sofőr melletti ülést használta, s nem a szalonméretű utastér foteljeit. Ez a fajta demokratikus szokás a harmincas évek elejéig tartott nála.

Amikor Sztálint a caricini (ma Volgográd) front Forradalmi Katonai Tanácsának vezetőjévé nevezték ki, egy Packard Twin Six gépkocsit kapott szolgálati használatra. A Packard márka Oroszországban már a forradalom előtt megjelent: II. Miklós cárnak 1915-ben néhány Packard Twin Sixet vásároltak, majd további automobilokat szereztek be a katonai vezetők részére. Ezeken azonban már sem a cár, sem pedig a cári generálisok nem tudtak utazni.

A februári forradalom után a Packardok a bolsevikok tulajdonába kerültek, és nagy népszerűségnek örvendtek, különösen a csekisták, valamint a PKKA (Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg - a fordító megjegyzése) vezetői közlekedtek velük előszeretettel. Sztálin sem volt kivétel. A Packard márka iránti vonzalma egész életében elkísérte, bár e téren nem volt egyedül: egy másik, jól ismert vörös parancsnok, Vaszilij Ivanovics Csapajev is imádta a Packard Twin Sixeket.

Az orosz nép későbbi atyjának, Sztálinnak annyira megtetszett a Packard Twin Six, hogy miután visszatért Moszkvába, megkérte az állami főgarázs vezetőjét, szerezzen be számára egy ilyen márkájú gépkocsit. Addig azonban kénytelen volt átülni egy Rolls-Royce-ba. Ez utóbbi autókat Angliából szerezték be, 7,7 literes motorjukkal 130 kilométeres óránkénti sebesség elérésére voltak képesek.

Ahogy az akkoriak emlékeznek, Sztálin szeretett a széllel utazni: éjjel a sofőr a Moszkva környéki utakon maximális sebességre gyorsította fel a Rolls-Royce-t. Egy ilyen, a húszas éveket idéző epizódot örökített meg A fogyó hold meséi című elbeszélésében Borisz Pilnyak. Ezek az utazások arra szolgáltak, hogy Sztálin kipihenje a késő éjszakába nyúló munkanapjai utáni fáradtságot.

A szovjet ipar a húszas évek végén és a harmincas évek elején nem gyártott gépkocsikat az állami felső vezetők részére, ezért külföldről kellett beszerezni őket, s Moszkva utcáin szinte az összes felső kategóriás, drága márkával - Rolls-Royce, Packard, Cadillac, Pierce-Arrow, Isotta-Fraschini, Lincoln, Hispano-Suiza - találkozni lehetett.

A szovjet gépjárművezetők legigazibb barátja

1928-ban, az USA-ban vásároltak egy 81 lóerős, 3848 cm3-es, hathengeres Packard 533 típusú gépkocsit. Akkoriban egy ilyen autó 2485 "válság előtti" amerikai dollárba került. Ez talán nem volt olyan különleges, mint a Twin Six, de a húszas évek második felében a Packard nem gyártott drága személygépkocsikat, csak 1932-ben jelentek meg a cég programjában a nagyteljesítményű, tizenkét hengeres modellek.

Az utak urai - így nevezték tréfásan a Packard Twelve típust. A maga idejében ez valóban bámulatos jármű volt: tizenkét hengeres motor, 160 lóerő, és óránként 160 kilométeres maximális sebesség. A Packard Twelve phaeton első pillanattól a főtitkár kedvencévé vált. A Vezér példáját követték munkatársai is. Bugyonnij dolgozószobájának falán egy nagyméretű kép lógott: a Packard első ülésén Sztálin, a hátsón Bugyonnij és Vorosilov volt látható.

A Packardokat egy, a húszas évek elején alakult társaság, az AMTORG (Amtorg Trading Corporation) forgalmazta, és a harmincas években már hajóval szállították ezeket a Szovjetunióba. A Packardok beépültek a szovjet nomenklatúra életébe. Ilyen márkát használtak egyes népi komisszárok, akadémikusok, néhány író, Packardon utaztak a legendás marsallok és gyakran az NKVD, a szovjet államvédelmi hatóság munkatársai is.

Ezeket a kocsikat elsősorban azok kapták meg, akik kiemelkedőt alkottak a fényes jövőért folyó harcban. Valerij Cskalovnak, a híres pilótának Sztálin egy kék színű Packard Eight-et ajándékozott 1937-ben. Cskalov autója napjainkig eredeti állapotban van, s a híres pilóta által repült gépekkel együtt a cskalovi repülőgép-múzeumban van kiállítva.

Amikor az első szovjet limuzin, a ZISZ-101 gyártását elkezdték, nagyon sok alkatrészét és berendezését egyszerűen lemásolták a Packardról. A Sztálin nevét viselő autógyártó üzem főkonstruktőre, Jevgenyij Vazsinszkij ezt írta a ZISZ-101-ről a Volán mögött című újság 1934-ben megjelent 19. számában: "Új személygépkocsink a legjobb amerikai márkák, a Buick és a Packard mintájára készült."

A harmincas években a Szovjetunióban sajátos szokás alakult ki: az új gépkocsikat a szériagyártás megkezdése előtt be kellett mutatni a "pártnak és a kormánynak". 1936. április 29-én a ZISZ-101 néhány elkészült kísérleti példányát, Sztálin vezetésével, megtekintette egy kormányküldöttség. A Gazda figyelmesen megnézte az új típust, majd elmondta a saját észrevételeit.

Egyebek között megparancsolta, hogy építsenek be védőfalat az első ülések mögé, helyezzék át a hátsó ülés fölött lévő belső világítást a szalon középső részére, valamint, hogy a motorházon levő szimbolikus jelet cseréljék le egy vörös lángra. Csak az átalakítások után indulhatott a sorozatgyártás. A ZISZ-101 első példányát, természetesen, a "szovjet gépjárművezetők legigazibb barátja" - Sztálin kapta ajándékul.

A GAZ-M1 típust, a "szovjet Fordot" Sztálin már hónapokkal korábban megtekintette. Akkor a Gazda tetszését csupán a nikkelezett hűtőborítás nem nyerte el. A jelen lévő konstruktőrök komoly képpel feljegyezték ezt saját jegyzetfüzeteikbe, és az "emocska" szériagyártása már festett hűtővel kezdődött.

Mások talán a helyükben szarkasztikusan, kissé fölényesen mosolyogtak volna az ilyen megjegyzésre, de a GAZ konstruktőrei szinte leírhatatlan extázisba estek: "Nagy örömmel és boldogsággal töltött el bennünket az, amikor megláttuk, hogy a gépkocsit megtekintették Sztálin, Molotov, Vorosilov, Kaganovics, Jezsov és Zsdanov elvtársak. Sztálin elvtárs meglepő tájékozottsággal viseltetett a technika iránt, különös figyelmet fordítva a gépkocsi minden egyes alkatrészeire. Az egyik gépkocsin mi a hűtő burkolatát nikkelezett lemezből készítettük el. Sztálin elvtárs azt javasolta, hogy ne nehezítsük meg a saját munkánkat feleslegesen, készítsük inkább egyszerűbbre és erősebbre a gépkocsit."

Az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Franklin Delano Roosevelt 1935-ben, ismerve Sztálin Packard márka iránti vonzalmát, "Joe bácsinak" ajándékozott egy fehér színű, páncélozott Packard Twelve modellt. A Gazdanek nagyon tetszett az ajándék (később átfestették feketére), és ettől kezdve már kizárólag a páncélozott autóban utazgatott, annál is inkább, mivel a harmincas évek végére olyan sok lett a népellenség, hogy a nyitott gépkocsiban való utazás nagyon veszélyessé vált.

A Belorusz Kommunista Párt tagja, Alexander Hackevics 1937-ben Grúziában pihent. A Grúz Kommunista Párt főtitkára, Lavrentyij Pavlovics Berija egy napon elhatározta, hogy végigkocsikázik a tisztelt vendéggel a Grúz Hadiúton. Berija, a felesége és a fia, valamint a tisztelt vendég, Hackievics, késő este, felkapcsolt fényszórókkal, nagy sebességgel száguldottak az úton. Az egyik kanyar előtt a sofőr csökkentette a sebességet, és abban a pillanatban az autót tűz alá vették.

Hackievics halálos sebet kapott, Berija felesége pedig férje karjai között halt meg. Berija sérülés nélkül megúszta. Valószínűleg az mentette meg életét, hogy Hackievics is olyan orrcsíptetőt viselt, mint amilyet ő, és a támadók összetéveszthették vele. Az incidensről tudomást szerezve Sztálin egy ugyanolyan páncélozott Packard Twelve-t küldött Berijának, mint amilyet ő is használt.

Ezt követően gyorsan kiadtak egy határozatot, amelynek értelmében a Politikai Bizottság tagjainak kötelező páncélozott gépkocsikban ülniük. A gépkocsikat az amerikai Packard Motor Car Company cégtől rendelték meg, majd a Szovjetunióban páncélozták, a ZISZ-nél.

Hurrá, Sztálin elvtársnak!

Ezután az állami főgarázs minden évben megkapta a Packard Twelve modellek legújabb változatát. 1937-ben Sztálin a Packard Twelve Serie 15-öt használta. Ezt 175 lóerős motorral szerelték, és a Packard cég történetében először, független elsőkerék-felfüggesztéssel, úgynevezett Safe-T-Flex rendszerrel látták el. Mint később beigazolódott, a Packardokat nem fölöslegesen páncélozták.

1942 novemberében egy, az emelvényen megbúvó dezertált katona, meglátva, hogy a fekete, állami személygépkocsi kigördül a Kreml Szpaszkij-kapuján, fegyverével tüzet nyitott rá. A lövedékek végigpattogtak a karoszérián. A hátsó ülésen a külkereskedelmi népbiztos, Anasztasz Ivanovics Mikoján ült. Sofőrje, meglátva az üvegen pattogó lövedékeket, gyorsított, és a Vasziljevszkij úton lefelé haladva kivitte a tűzzónából a gépkocsit. Senki sem sérült meg, a merénylőt a Kreml őrsége ártalmatlanná tette.

A Molotov-Ribbentrop paktum aláírása után Sztálin a német külügyminiszternek megmutatta a saját Packardját, és félig tréfásan elpanaszolta, hogy kénytelen a "rothadó amerikai burzsoázia" által gyártott autón utazni, enyhe célzást téve arra, hátha megajándékozza őt "Adolf barátja" a német technika csodájával, a páncélozott Mercedes-Benz 770 típussal. Joachim von Ribbentrop, akinek kreténségéről legendák keringtek, valószínűleg nem értette Sztálin célzását, mert kis idő elteltével Sztálinnak egy kétszemélyes Mercedes-Benz 540K roadster sportautót küldtek ajándékba. A Gazdának nem ilyen "ajándékra" volt szüksége.

A Sztálin által leggyakrabban használt útvonal, a Kreml és a nyaralója közötti táv része volt a Novij Arbat. A Novij Arbat út akkoriban "rezsimút" volt. Végig a járdákon és a kereszteződésekben úgynevezett álldogálók voltak: az államvédelem beöltöztetett munkatársai. Könnyű volt őket felismerni, mivel egyforma, kék színű, rövidgalléros öltönyt viseltek. Amikor a Novij Arbaton végiggördült a Packardok sora, amelyet lehetetlenül erős dudahang kísért, a gyerekek kirohantak az iskolákból, integettek, és azt kiabálták: - Hurrá, Sztálin elvtársnak! - abban a teljes meggyőződésben, hogy látták őt, és Sztálin látta őket.

 mindenkivel szemben bizalmatlan Sztálin soha sem használta ugyanazt a személygépkocsit. A csak hátulra felszerelt rendszámokat is állandóan váltogatták. A sofőrök közül senki sem tudta, hogy az adott napon éppen melyik járművet fogja használni. Sztálin a Kremlből való kigurulás előtt, az utolsó pillanatban gyakran megváltoztatta az útvonalat. Érdekes volt, ahogy Sztálin ült a páncélozott autó utasterében. Sok Sztálin-ellenes műben olvasható a koholmány, hogy a Gazda a gépkocsi padlóján, az utastér válaszfalához odasimulva, fekve utazott.

Zsukov marsall, akinek alkalma volt néhányszor együtt utazni Sztálinnal, így emlékezik: "Sztálin utasított, hogy üljek a hátsó ülésre. Elcsodálkoztam. Így utaztunk: elöl ült Vlaszik, a testőrség parancsnoka, mögötte Sztálin, Sztálin mögött én. Később megkérdeztem Vlaszikot: - Miért ültetett hátra Sztálin? - Mindig így csinálja, azért, hogy ha elölről tüzet nyitnak a gépkocsira, akkor engem találjanak el, ha pedig hátulról tüzelnek ránk, akkor önt találják el - válaszolta."

Hasonló szituációba került Milovan Gyilasz, jugoszláv diplomata és újságíró: "Kremlbeli beszélgetésünk körülbelül fél óráig tartott, ezt követően elindultunk Sztálin nyaralójába. Beültünk Sztálin gépkocsijába. Zsdanov ült hátul, jobbra tőlem, előttünk pedig a pótülésen Sztálin és Molotov. Az utazás során Sztálin az előtte levő válaszfalon bekapcsolta a világítást, amely alatt függött a zsebórája. Körülbelül 22 óra volt, és én magam előtt láttam Sztálin görnyedt hátát és a kemény marsalli inggallér fölött látható csontos, bőrredős tarkóját."

Gyilasz 1945-ben már utazott Moszkvában egy Packarddal, akkor Molotov társaságában. Gyilasz ezt az utazást is leírta. A külügyi népbiztossal Sztálin nyaralójába utaztak. "A gépkocsi viszonylag nagy sebességgel haladt, körülbelül nyolcvan kilométeres óránkénti sebességgel, késés nélkül. Világos volt, hogy a forgalomszabályozók a gépkocsit valamilyen módon felismerték, és soron kívül átengedték mindenütt. Moszkvát elhagyva aszfaltozott úton haladtunk. Később megtudtam, ezt az útvonalat, a háborút követően még sokáig - lehet hogy napjainkban is -, csak a kormány tagjai használhatták."

"Gyorsan megérkeztünk a beléptető helyhez. A gépkocsivezető mellett ülő tiszt a szélvédő mögött felmutatott valamilyen okmányt, majd az őrség minden formaság mellőzésével beengedett bennünket. A jobb oldali ablak le volt engedve. Molotov észrevette, hogy engem zavar a huzat, és elkezdte felemelni az ablakot. Csak ekkor lettem figyelmes arra, milyen vastag üvegből van, és rájöttem, hogy páncélozott gépkocsiban utazunk. Úgy gondolom, hogy ez egy Packard volt, mert egy pontosan ugyanilyen gépkocsit kapott Tito marsall 1945-ben a szovjet kormánytól."

1940 májusában Sztálin a Politikai Bizottság egyik ülésén ezt mondta: "Mi, a Politikai Bizottság tagjai rossz példát mutatunk azzal, hogy külföldi gyártmányú személygépkocsikon utazgatunk". Példamutatás ide vagy oda, amikor 1939-ben befejeződött a tizenkét hengeres Packard gyártása, adódott a kérdés: milyen autókon utazzanak a továbbiakban a Szovjetunió vezetői?

A Gazda ZISZ-115-öse

1942-ben, a háború tetőfokának évében határozat született arról, hogy a kormány tagjai részére új kormányzati gépkocsit kell alkotni. 1945 végén a ZISZ-en belül felépült egy üzemrész, ahol elkezdődhettek a ZISZ-110 limuzin összeszerelési munkái. Ez a kocsi a Gazda által olyannyira kedvelt Packard mintájára, annak hasonmásaként készült el, és sok paraméterében felülmúlta a Packardot, igaz, csak annak háború előtti változatát. A Gazda és közvetlen környezete részére a ZISZ-115 páncélozott változata készült el.

Külsőleg csak annyiban tért el a ZISZ-110 alapváltozatától, hogy a kerekek dísztárcsái, amelyek a megerősített fékekkel felszerelt kerékagyakat takarták el, szembetűnően kiállóak voltak, az első lökhárítón pedig egy görbített szarv alakú kürtöt helyeztek el. Az utastér kényelmi felszerelését csupán egy rádió, fűtőberendezés, óra és hamutartó adta. A ZISZ-115-ből alig harminc készült, s üzemidejük letelte után megsemmisítették őket. Néhány azonban mégis fennmaradt, egyikük a rigai Motor Múzeumban látható. A vastag ablaküveg mögött, az utastér belsejében, a hátsó ülésen a Gazda viaszfigurája trónol, pipával a kezében.

Sztálin 1947. december 19-én, egy lista alapján a szovjet felső állami vezetők, azok családtagjai, valamint az elhunyt pártvezetők családjai részére személygépkocsikat utalt ki az állami főgarázsból. Saját magának néhány ZISZ-115-öst, és a "Roosevelti idők"-ből egy páncélozott Packard Twelve gépkocsit tartott meg (ez a tízéves példány erősebb és megbízhatóbb volt, mint az új ZISZ). Sztálin tizenhat híve között 26 külföldi és 20 szovjet gyártmányú autót osztott szét, az alábbiak szerint:

Andrej Andrejev - páncélozott Packard, Chevrolet, Pobeda; Lavrentyij Berija - páncélozott Packard, Mercedes, ZISZ-110; Nyikolaj Bulganyin - Cadillac, Packard, Pobeda; Nyikolaj Voznyeszenszkij - Cadillac, ZISZ-110 (2 autó); Kliment Vorosilov - páncélozott Packard, Chevrolet, Ford V8; Andrej Zsdanov - páncélozott Packard, Packard, ZISZ-110; Lazar Kaganovics - Packard, ZISZ-110, nyitott ZISZ-110; Alekszej Koszigin - Packard, ZISZ-110, Pobeda; Alekszej Kuznyecov - Packard, ZISZ-110, Pobeda; Georgij Malenkov - páncélozott Packard, nyitott Packard, ZISZ-110; Anasztaz Mikoján - páncélozott Packard, ZISZ-110 (2 autó); Vjacseszlav Molotov - páncélozott Packard, Chrysler, ZISZ-110; Georgij Popov - Cadillac, ZISZ-110, Pobeda; Alekszandr Poszkrebisev - Cadillac, Buick; Mihail Szuszlov - Packard, ZISZ-110, Pobeda; Nyikolaj Svernik - Cadillac, Packard, Pobeda.

Az elhunyt Mihail Kalinyin, a Legfelső Tanács Elnökségének volt elnöke családjának egy Buickot, Alekszandr Scserbakov családja részére egy Chevrolet-t, Szergo Ordzsonikidze családjának pedig egy V8-as Ford kocsit utaltak ki. Feliksz Dzserzsinszkij rokonságának, ki tudja miért, csupán egy Pobeda jutott.

A legenda szerint, amelyet a sztálini testőrség munkatársai előszeretettel mesélnek, a Gazda utoljára az általa annyira kedvelt Packard Twelve gépkocsin utazott közeli, kuncevói nyaralójába. Halála után a Packard a nyaraló melletti garázsban maradt. A személyi kultusz leleplezése hevében a kocsiról egyszerűen elfeledkeztek. Még az ötvenes és a hatvanas években is ott volt, amikor pedig nagyon sok állami jármű vándorolt át személyes tulajdonba.

A Packardot csak 1968-ban vették elő, amikor a Felszabadítás című filmeposz forgatásakor szükség volt rá. A filmes stáb legnagyobb meglepetésére a kocsit kitűnő állapotban találták. A filmfelvétel munkáit követően a sztálini Packard új lakóhelyre költözött, a Moszfilm garázsába, ahol szép lassan tönkrement. Sztálin automobilját végül a Veteránautó-vadászok Klubja vette át. Viszonylag gyorsan rájöttek, hogy egy ilyen jármű helyreállítására nincs elegendő pénzük, ezért eladták, s a sztálini Packard egy alig ismert gyűjtőhöz került. Ő komolyan vette a feladatot, és a szóbeszéd szerint a teljes helyreállítás iránti vágy annyira áthatotta, hogy szinte már enyhe grúz akcentussal kezdett beszélni...

(Veterán Autó és Motor)